A bolond éneke

By Orsi

Egy szép tavaszi napon, amikor a ki csapat egy kisebb falun haladt keresztül. Már pár éve együtt utaztak, hogy legyőzzék Narakut. Eddig még nem jártak sikerrel, mert Naraku mindig egy szellembábút küld a csatába. Kikyou már egy éve halott volt, amit Naraku követett el. Inuyashát már a bosszú is hajtotta, de az eltelt egy év alatt rájött, hogy már régen nem gondol Kikyoura, hanem Kagoméra. A lány ez idő alatt próbálta teljesen elfelejteni a félszellemet, de nem sikerült. Sango és Miroku csendes utastársak voltak, de néha azért eljárt a szájuk nekik is. Az ő kapcsolatuk nagyon vicces volt, mert mindig veszekedtek.

A faluban nem történt semmi különös. Mint mindig Miroku megtalálta a legnagyobb fekete felleget a legjobb fogadó fellett és ott éjszakáztak. Már éppen aludni készültek, amikor meghallottak egy dallamot, ami egyre erősebbé vált. Egy kisfiú hangja volt. Nem volt az ének sem jó, sem rossz, de valahogy mégis volt egyszerre nyugtató és nyugtalanító. Kagome és Sango elindultak kifelé, hogy megnézze, ki énekel, de ahogy kinyitották a szobájuk ajtaját, ott állt egy kisfiú közvetlenül az ajtó előtt. A lányok nagyon megijedtek tőle. A kisfiú szó nélkül belépett a szobába és leült. Egy percre sem hagyta abba a dalocskát. Ahogy leült, előre- hátra dülöngélt. Mindenki csodálkozva nézett rá.

-Kisfiú hogy hívnak?- kérdezte kedvesen Kagome

-Keiichi… Keiichi… Keiichi

-Szóval Keiichinek hívnak! Mit keresel itt?

-Tej….

-Tessék?- kérdezték egyszerre

-Én csak tejet szeretnék vinni a bokornak…

-Kinek?- kérdezte Sango

-Csodás! Kifogtunk egy bolondot!- mondta Inuyasha

-Inuyasha! Ne mondj ilyeneket, megértetted?- fenyegetőzött Kagome

-Jól van, de akkor is igazam van!!!

-FEKSZIK! Szóval miért akarsz tejet adni a bokornak?

-Mert azt kérte tőlem, hogy vigyek neki! Ő tanította nekem ezt a kis dalt.

-Te tudsz a bokrokkal beszélni?- kérdezte egy kicsit értetlenül Miroku

-Nem! Én csak ezzel tudok beszélni. Azt mondta, hogy megvéd azoktól, akik bántani karnak.

-Ki akar téged bántani?

-Azt nem tudom!... Én csak teljesítem, amit mond.

-Tessék! Itt egy kis tej! Vidd el a bokornak.- mondta Kagome és átnyújtott egy kis pohár tejet

-Ti nem bántjátok Keiichit?

-Mi soha senkit nem bántunk? Segítünk neked!

-Titeket is megvéd a bokor, rendben?

-Rendben!

Keiichi felállt és a tej társaságában elindult kifelé. Nem hagyta abba a dalolást, majd az ajtóban megtorpant és visszanézett. A többiek döbbenten vették észre, hogy a kisfiúnak teljesen fehér szeme lett.

-Köszönöm Kagome!

A kis csapat annyira megdöbbent ettől, hogy azt sem vettél tudomásul, hogy a fiú elindul. Majd Inuyasha szaladt utána, de ahogy elérte az ajtót látta, hogy senki sincs kint.

-Eltűnt!- mondta Inuyasha

-Az lehetetlen! Ilyen gyorsan…

-Pedig itt nincs! Honnan tudja a nevedet?

-Bárcsak tudnám! Én nem mondtam meg neki.

-Szerintem úgy is hallunk még róla.- vonta le a történtekből Sango

-Igazad van!- mondta Miroku

-Én azért egy kicsit megijedtem tőle!- mondta Kagome

-Nem csodálom! Ez a gyerek nem csak bolond volt, hanem valamiért volt egy furcsa kisugárzása. Olyan volt, mintha nem is ő cselekedne, hanem irányítanák.- mondta Inuyasha

-Nem Naraku egy újabb csapdája?- kérdezte Miroku

-Nem hiszem! Akit eddig irányított azokon éreztem a bűzét, de ezen a fiún nyoma sem volt Narakunak. Ez valaki másnak a munkája.

-Szerintem mára elég ennyi izgalom, majd talán holnap is eljön egy kis tejért. Akkor majd kikérdezzük, most aludjunk.- mondta Kagome

Mindenki csak bólintott. Egy félórára rá Sango és Miroku már aludt, Inuyasha is már félig, majd megérezte, hogy Kagome felkel és kimegy a szobából. Halkan utána ment, hogy jobban megnézze, hogy hova tart a lány. A miko nem állt meg az ajtónál, hanem elindult a kertbe. A félszellem követni kezdte, mert aggódott a lányért. A lány a kert közepén megállt és leült egy kis köre.

-Inuyasha! Miért követtél?

-Honnan tudtad, hogy jövök?

-Onnan, hogy az előbb megláttam az árnyékodat.

-Értem! Miért jöttél ide?

-Szerettem volna egy kicsit egyedül lenni és gondolkozni. Néha, muszáj egy kicsit kikapcsolódni, mert hamar beleörülhet az ember.

-Mi a baj? A gyerek utolsó szavai aggasztanak?

-Az is! Nagyon megijedtem, pedig nem volt a hangjában semmi rossz, de… Az a lényeg, hogy azon kívül, amit mondott valamit felnyitott bennem. Elfeledett érzéseket, amit direkt temettem el mélyre, hogy soha ne kínozzanak, és most újraélem magamban őket.

-Miről beszélsz?

-Arról, hogy amióta itt vagyok, sok szörnyűséget láttam. Láttam, ahogy ártatlan gyerekek és nők halnak meg egy olyan személy miatt, aki meg sem érdemli, hogy éljen. Ezeket csak úgy tudtam elviselni, hogy jó mélyen eltemettem magamban. Ezekbe beletartozott a Kikyouval kapcsolatos minden dolog. Ahhoz, hogy a szívem és az eszem ne menjen tönkre, muszáj voltam nagyon mélyen elrejteni magamban ezeket a fájdalmas pillanatokat. Soha nem akarok megbántani senkit, ezért soha nem is panaszkodom. Nekem azért szükséges, hogy így néha egyedül legyek, hogy kisírjam magamból a fájdalmat, és újakat temessek el. De most a kisírt fájdalmak is előjöttek, és ez engem kínoz.

-Soha nem gondoltam, hogy ilyen súlyos terhet cipelsz magadban. Ezt miért nem mondtad el senkinek?

-Már mondtam! Senkinek nem akarok fájdalmat okozni. A legjobb gyógyír erre, ha magányosan kisírom magam.

-De ezzel csak magadat teszed tönkre, mert a lélek nem egy újratöltődő valami, hanem egy egyszeri dolog, ami csak egy van egy személynek, és erre vigyázni kell.

-Tudod, mire jöttem rá az elmúlt években?

-Mire?

-Hogy én nem egy lélekkel vagyok megáldva, hanem több is van bennem. Naraku azért nem tudja soha megszerezni, mert túl sok van nekem. Nem bírja elviselni, hogy minden lelkem tiszta.

-Ez lehetetlen! Senkinek nincs több lelke!

-Akkor mi van Kikyouval? Őt lelkek tartották életben. LELKEK… és nem lélek!

-Ő más kérdés! Ő már halott volt akkor.

Ekkor léptek hallatszottak mögöllük és egyszerre fordultak meg. Kagome úgy megijedt, hogy leesett a kőről. A kisfiú állt velük szemben a kapott pohár tejjel. Lassan odasétált hozzájuk és el kezdett énekelni. Beült Kagome és Inuyasha közé, egyszer sem nézett, sem Kagoméra, sem Inuyashára, csak énekelt és a földet bámulta. Pár percig senki nem szólt egy szót sem, majd Kagome törte meg a csendet.

-Keiichi! Honnan tudtad a nevemet?

-Nem tudom.

-Csak tudnod kell valahonnan, nem?- kérdezte Inuyasha

-Ő mondta nekem!

-Ki?- kérdezték egyszerre

-A bokor! Azt mondta, hogy köszönjem meg neked.

Ezt az utolsó mondatot, mintha úgy mondta volna, hogy már nem is lenne bolond. Mintha kitisztult volna a feje, és egy teljesen normális gyerek lenne, de ezt hamar meghazudtolta, mert el kezdett beszélni a fűvel.

-Tudjátok!... A bokor eszet ad nekem!

-Értem! Segíthetünk valamiben?- kérdezte Inuyasha

Ekkor Keiichi felállt és szembe fordult velük. A szeme megint teljesen elfehéredett és egy furcsa fehér aura jelent meg körülötte.

-Kagome! Sok szomorúságot tartasz magadban, de ezzel megölöd a lelked. Nyisd ki a szíved, mert különben meg fogsz halni és használd a mágiádat.- mondta teljesen tisztán a kisfiú, majd mintha köddé vált volna.

Kagome nagyon megijedt tőle és rögtön odabújt Inuyashához. A félszellem érezte, ahogy a lány remeg a félelemtől, ezért erősen megölelte és megnyugtatta. Erre Kagome keservesen sírni kezdett. Inuyasha soha nem hallotta még ennyire sírni Kagomét. Érződött a miko hangjában, hogy sokat szenved, és alig várja, hogy ezektől megszabaduljon. Inuyasha csak könnyezni látta még Kagomét, de most teljesen más volt. Annyira sírt, hogy szinte alig kapott levegőt. A félszellemnek majdnem megszakadt a szíve ettől a sok fájdalomtól. Pár óra múlva is ott ültek. Kagome már nem sírt, de annyira elfáradt a sírásban, hogy elaludt. Inuyasha nem akarta felkelteni, ezért nem vitte vissza a házban, hanem kinn marad vele. A lány a félszellem ölébe aludt el. Amikor kinyitotta szemét látta, hogy Inuyasha gyengéden nézz rá és mosolyog.

-Jó reggelt! A többiek már kerestek minket, de mondtam, hogy csak akkor megyünk vissza, ha felkeltél.

-Köszönöm Inuyasha!

-Mit?

-Hogy itt maradtál velem!

-Hát… igen! Amúgy sokat gondolkoztam a bolond szavain.

-És mire jutottál?

-Hogy igaza van! Ki kell nyitnod a szíved. Ha néha megmutatod, hogy nem vagy annyira erős, attól még nem fogunk rosszabbul megítélni. Néha, muszáj egy kicsit félni. Azzal meg, hogy eltökélted, hogy senkinek nem fogsz ártani, ezzel nagy hibát követtél el.

-Mert?- kérdezte kíváncsian

-Senki nem tudja elkerülni, hogy véletlenül nem ártson valakinek. Te a legnagyobb kárt magadnak okoztad. Anyámtól hallottam még, amikor nagyon kicsi voltam, hogy a legnagyobb bűn a magad elleni harc. Soha nem harcolj magad ellen, mert úgy is te buksz el. Annak meg soha nem lesz jó vége. Szerintem itt senki nem akarja, hogy meghalj, szóval fontold meg a bolond szavait, rendben?

-Ó Inuyasha!

Kagome erősen megölelte a félszellemet, majd felálltak. Kagome nagyon legyengült a sírásban, ezért szinte rögtön vissza is esett, így Inuyasha támogatta vissza. Sango és Miroku soha nem látta ennyire gyengének és esetlennek a mikot. Miután elkészültek indultak is tovább. Kagome aznap senkihez nem szólt, csak gondolkodott a kisfiú szavain. Dél körül megálltak, hogy megebédeljenek. Kagome mivel el volt fáradva, így hamar el is aludt. A többiek vidáman ettek, amikor hirtelen a miko keserves kiabálására figyeltek fel. Inuyasha rögtön odarohant hozzá, de a lány még aludt és nem reagált semmire. Kagome csak sírt és kiabált. Ugyanúgy keservesen sírt, mint éjszaka. Sango nem is bírta sokáig és elszaladt. A két fiú ott maradt Kagome mellett és próbálta felkelteni, de nem sikerült nekik.

-Miért gyűlölsz ennyire? Én szeretlek és ezt te nagyon is jól tudod, de fájdalmat okozol nekem… Nem bánthatsz senkit NARAKU… Kikyou halála miattam történt… ha nem lennék, akkor most ő élne és Inuyasha boldog lenne… MINDEN AZ ÉN HIBÁM- ordítozta Kagome a szinte összefüggéstelen mondatokat.

Amikor kisírta magát elaludt, majd nemsokára felkelt. Amikor kinyitotta szemeit, akkor látta, hogy Inuyasha ölében fekszik, de ott van a többi barátja is. Mindenki aggódva figyelte őt és nem értette, hogy miért.

-Felébredt!- mondta Inuyasha a többieknek.

-Úgy aggódtam miattad, nem tudtunk felkelteni.- mondta könnyezve Sango

-Mi történt?- kérdezte Kagome

-Elaludtál és sírni kezdtél…

-SAJNÁLOM!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

-Te ostoba! Miért kérsz bocsánatot? Azzal, hogy nem árulod el nekünk az érzéseidet, csak magadnak ártasz. Nem érted, hogy ez az életedbe is kerülhet?- mondta Inuyasha

Kagome szó nélkül felállt elindult sétálni. Egy csomó dolgot át kellett gondolnia, főleg azt, hogy mit tegyen. Lehet, hogy igaza van Inuyashának és meghalhat. Olyan érzése van most is, hogy elveszített magából valamit. Ahogy sétálgatott, meglátta, hogy közeledik felé a kisfiú. Ahogy egyre közelebb ért, egyre hangosabban hallotta a dallamot, amit énekelni szokott.

-Kagome szenved!

-Igen!

-Használd az erőd!

-De nekem nincs semmilyen varázserőm, én egy egyszerű ember vagyok.

-Tudom, hogy van! A bokor mondta nekem.

-És hogyan használjam?

-Azt nem tudom!

-Kérdezhetek valamit?

-Hmmm?

-Mit énekelsz?

-Emléktörő dalocskát. Azért van, hogy előjöjjenek az emlékeid és megküzdj velük.

-Akkor miattad van az, hogy állandóan sírok?

-Nem sírni kell, hanem elmondani a fájdalmadat és megküzdeni velük, akármilyen nehezek is.

-Tudod! Te nem is vagy annyira bolond.

-Igazad van! Sok eszet kaptam a bokortól, de még közel sem tudok mindent.

-Miért segítesz?

-Mert te is segítettél nekem!

-Köszönöm!

Keiichi megint köddé vált. Kagome visszasétált a többiekhez, de nem mondta el, hogy találkozott a bolonddal. Úgy érezte, hogyha elmondja a többieknek az érzéseit, akkor is már túl késő, hogy megoldják mindet. Sango kérdően nézett rá.

-Mi a baj?- kérdezte Kagome

-Addig innen nem megyünk el, amíg el nem meséled, hogy mi bajod van! Kezdjük a mostani álmoddal. Mindent hallani akarunk.

-Jól van! Hol is kezdjem?

-Mondjuk ott, hogy kire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy gyűlöl valaki?- kérdezte Inuyasha

Erre Kagome teljesen elpirult, majd megköszörülte a torkát és belevágott a mesébe.

-Hát! Igazából rád gondoltam, mert a múltban sokat szenvedtem attól, hogy te mást választottál. Azokban az időkben a fájdalmat eltemettem és próbáltam jó képet vágni arra, hogy én soha nem lehetek olyan közel hozzád, mint Kikyou. Ez megedzette a szívemet, mert másokat sem engedett abba kis részbe, amit szerelemnek hívnak, így magányos maradtam. Nekem csak az számított, hogy a közeledbe maradhassak. Szerettem volna, ha mások boldogok, akkor is ha én belehalok a fájdalomba. Ennyit tudok ezzel kapcsolatban elmondani.

A többiek csak ámulva hallgatták és egy szót sem tudtak mondani, így Kagome folytatta. Jól esett neki elmondani ezeket, pedig tudta, hogy ezeknek a szavaknak súlyos következménye lehet.

-Hogy miért hibáztatom magamat Kikyou haláláért? Ez egy egyszerű dolog, mert azt tényleg nem tudtam volna megakadályozni, hogy ne haljon meg, de amikor visszatért az életbe, akkor, ha megkapja az egész lelkemet, akkor teljesen élővé vált volna, de küzdöttem ellen, mert akkor is csak Inuyasha járt a fejembe. Emiatt Kikyou a halottak birodalmában ragadt. Később, amikor esély volt arra, hogy megöljön, akkor nem hagytam magam, mert én sem szerettem volna meghalni, így akkor is küzdöttem ellene. Számtalanszor volt esély arra, hogy megöljön, de valahogy mindig úgy alakult, hogy a végén csak megmenekültem és még őt is megmentettem. Narakut meg szerintem, nem kell elmondanom, hogy miért szenvedek tőle. Én soha nem láttam ennyi halált és szenvedést, mert az én világomban ilyen nincs vagy csak nem mondják el.

Amikor befejezte a mondandóját, mindenki csöndben volt. Kagome erre a reakcióra gondolt, de ez a nagy csönd még őt is megdöbbentette. Nemsokára folyni kezdtek a könnyei és a megdöbbent barátait nézte. A miko látta, hogy a többiek próbálnak valamit szólni, de egyszerűen nem jön ki a szájukon hang. Sango szó nélkül felállt és odasétált Kagoméhoz és megölelte. Nem szólt egy szót sem, de a tette olyan sokról beszélt, hogy Kagoménak nem kellettek szavak. A fiúk döbbenten nézték az ölelkező lányokat és rájöttek, hogy valamit mondani kéne, vagy legalább legyenek Kagome mellett. Éppen oda akartak menni, amikor a lány felállt és nagy levegőt vett.

-Most már sokkal jobban vagyok!!!

De hazudott, mert az igaz, hogy ezeket kibeszélte magából, de volt még mellett rengeteg olyan kín, amit ezeknél is mélyebbre temetett el. Ezektől megszabadult, de a lelke még nem és ezektől szenvedett a legjobban. Valahogyan érezte, hogy nagyon le van gyengülve, és ha még jövőre is itt mesélne a többieknek, akkor sem tudna újra boldog lenni. Miroku is felállt és megölelte a mikot. Soha nem érezte a miko ennyire gyengédnek a szerzetest, majd amikor kiengedte az öleléséből, Kagome Inuyasha felé fordult.

-Sajnálom Inuyasha!- mondta Kagome és a régi szokásoknak megfelelően meghajolt.

Ezen mindenki annyira megdöbbent, hogy alig kaptak levegőt. Legelsőnek Inuyasha cselekedett. Elkapta Kagome csuklóját és felemelte a törzsét.

-OSTOBA! MIÉRT TE KÉRSZ ELNÉZÉST, AMIKOR NEKÜNK KÉNE TŐLED!

Olyan erősen ölelte meg a lányt, hogy Kagome egy percig nem kapott levegőt. Inuyasha gyengített az ölelésen, de nem engedte el a lányt. Pár percig csak ölelték egymást, majd Inuyasha Kagome szemeibe nézett. A lány szemei könnyesek voltak, de egy kis mosoly bújt meg benne. A félszellem egy kis puszit nyomott a lány homlokára, majd újra megölelte. Kagome egy kicsit megnyugodott, hogy a barátai megértették a fájdalmát, majd el is aludt, mert nagyon ki volt fáradva. Most nem álmodott semmi rosszat, de egyre rosszabbul érezte magát. Egész nap aludt, csak este kelt fel, amikor már szinte mindenki aludt. Csak Sango volt még fenn, mert aggódott barátnője miatt. Amikor kinyitotta szemét látta, hogy a szellemirtó mellette ül és őrzi az álmát.

-Végre, hogy felkeltél! Aggódtam miattad!

-Sajnálom!

-Ne sajnálkozz, inkább felelj egy kérdésemre!

-Mi lenne az?

-Amiket elmondtál az igaz, mert Inuyasha teljesen megváltozott. Soha nem láttam, hogy ennyire utálkozva beszél Kikyouról. Rájött, hogy szert téged és soha nem hagyta volna, hogy akár Kikyou egy ujjal is hozzád érjen.

-Igazán? Én csak az igazat mondtam, mert ti ezt akartátok hallani én soha nem akartam, hogy megutálja. Látod, most is csak a gondot és a bajt hozom, ezért akarok mindent eltemetni magamban, ami rossz.

-Pedig nem kéne, mert ha elmondod, akkor jobb lesz. Olyan soha nem tudsz tenni, ami mindenkinek jó. Valakinek mindig árt az ember, ezt jegyezd meg. Hallottál már olyan cselekedetről, ami mindenkinek megfelelt. Nekünk az a feladatunk ebbe a világban, hogy elfogadjuk a másik döntéseit, és ha az számunkra káros, akkor megbirkózzunk vele. Ennyiből áll a mi feladatunk, de ha te ezt nem mutatod ki, akkor is ártasz vele, mert magadat pusztítod.

-Tudom, hogy igazad van, de nagyon nehéz ilyen döntéseket hozni, mert… ilyenkor a szívem szakad meg.

-Tudod, hogy mire jöttem rá?

-Mire?

-Arra, hogy nem ezek nyomják a lelkedet a legjobban, hanem sokkal nehezebb és komolyabb dolgok.

-Én…

-Ne mond el, ha nem akarod, de azt tudd, hogy én itt vagyok, ha el akarod mondani. Azt tudom, hogy ez káros számodra, de az sem jó, ha kierőszakoljuk belőled, mert te abba beleroppannál, igaz?

-Ahmm!

-Most alszom egyet, de te is feküdj le, rendben?

-Rendben!

Kagome nagyon hálás volt a barátnőjének, hogy mellé állt és támogatja. Nem volt fáradt, de lefeküdt, hogy Sango megnyugodjon, és el tudjon aludni. Ahogy hallotta, hogy Sango egyenletesen szuszog, felkelt és éppen sétálni indult volna, amikor meghallotta a bolond dallamát, de a kisfiú nem jött elő, csak a dalocskát hallotta. Ekkor valami történt vele, mert a szívéhez kapott és gyorsabban kezdte venni a levegőt. Rögtön lerogyott a földre és mély lélegzeteket kezdett venni. Annyira szorított a mellkasa, hogy majdnem elájult, de nem akart szólni a többieknek. Egy pár perc után jobban lett és lefeküdt. Másnap nem szólt egy szót sem a történtekről. Boldogan mentek tovább és beszélgettek.

Az elkövetkező egy hétben Kagome minden este elment sírni egyet és egyre gyakrabban fájt a mellkasa. Tudta, hogy a benne lakozó lelkek akarnak kiszabadulni, és egyre rosszabb állapotban van. Sangoval úgy döntöttek, hogy minden nap elmesél egy problémáját. A mesék után mindig döbbent csend honolt, a kis társaságra, de már Kagome kezdte megszokni. A legfájdalmasabb titkait persze megtartotta magának. Egy nap mikor éppen pihentek egy vízesés mellett, Kagome egy újabb kis fájdalmát mesélte el, majd mikor felállt a mellkasába feltámadt a fájdalom. Abba a pillanatban visszaesett a földre és szorította a szívét. Mindenki odaszaladt hozzá, mert soha nem látták még ilyennek a mikot. Kagome szaporán vette a levegőt, és mintha lázas is lett volna.

-Ne aggódjatok… mindjárt… jobban leszek. Csak… egy kicsit… beteg lettem.

-Ez nem betegség! Te szenvedsz.- mondta aggódva Sango

Ekkor mindenki meghallotta a bolond kisfiú énekét, ami hatására Kagome felordított fájdalmában. A kis csapat nem értették, hogy mi történhetett a mikoval. Ebben a pillanatban megjelent a bolond, aki csak énekelt.

-Úgy látom, hogy nem nyitja meg a szívét! A lelke nem bírja ki, haldoklik.

-Te miről beszélsz? Mindennap elmesél egy kis dolgot, ami nyomja a lelkét…- kérdezte Inuyasha

-A legfontosabbat nem árulta el, igaz? Ahogy érzem már napok óta, haldoklik.

-Milyen titokról van szó? És hogy érted azt, hogy haldoklik?

-Ha elmeséli is a titkot, akkor is már olyan mértékben sérült a lelke, hogy sajnos meg fog halni. Már napok óta, ilyen fájdalmai vannak, mint most.

-Nem halhat meg, ezt nem engedem!!!

-Inuyasha! Már nem tudsz elleni csinálni semmit. Csak a hatalmával lehetne, esetleg!

-Hogyan?

-Azt én nem tudom! Én csak azt mondom, amit a bokor mond nekem!

-Ahogy emlékszem, a bokor azt mondta, hogy megvéd minket! Akkor mire vár az a nyomorult bokor? Mentse meg Kagomét!

-Kagome belülről haldoklik! Azt nem tudja megmenteni!

-Mi a titka Kagoménak?- kérdezte aggódva Sango

-Kagome most úgy sem tudja elmondani, mert a fájdalmait legyőzve elájul és eszméletlen lesz egy pár órára, de ha megengedi, akkor én elmesélem.

Mindenki Kagoméra nézett, aki fájdalomtól gyötörve bólintott, így engedélyt adott arra, hogy az összes barátja megtudja a titkot, ami miatt meg kell ölnie Narakut.

-Hát jól van! Emlékeztek, amikor Kagomét elrabolta Naraku egy jó pár napra?

-Igen!- mondták egyszerre

-Azokban a napokban Naraku egy szörnyű dolgot követett el Kagoméval, ami az egész családjának a jövőjét befolyásolhatja. Kagome elkövetkezendő utódai Narakut fogja szolgálni, szörnyetegekként, ha meg nem öli Narakut saját kezűleg.

-Mi?- kérdezték egyszerre döbbenten

-Naraku mindennap, amíg ott volt a saját vérével táplálta Kagomét, majd… hát, hogy is fogalmazzak… szóval Kagome vérét vette, és ő megitta Kagome vérét. Azt mondta neki, hogy ha lesz Narakunak egy gyermeke, akkor Kagome erejét is örökölni fogja. Olyan ez, mintha lenne Kagoménak egy gyereke Narakutól, csak egy ujjal sem ért hozzá. Így viszont Kagomét megátkozta és egy jövőképet mutatott neki, ami azt engedtette láttatni vele, hogy az összes utódja szörny lesz és Narakura hasonlít, és őt fogja szolgálni. Csak akkor törik meg az átok, ha Kagome maga öli meg Narakut. Kagome olyan fájdalmakat és szenvedést élt ott át, hogy ezt temette el a legmélyebben, és soha nem vette újra elő, hogy többé ne keljen szenvedni. Ezért szenved most annyira, mert…

-Pont ezt éli át újra?- kérdezte Inuyasha

-Igen!

Mindenki a mikora nézett, aki a semmibe meredő szemekkel nézte az eget és ordított. Üvöltött a fájdalmában és folyt a szeméből a könny. Inuyasha odatérdelt mellé és a fejét az ölébe vette. Lehajolt hozzá és a fülébe súgta.

-Kagome! Megtudtuk a titkodat, és soha nem hagyom, hogy olyan gyermekeink legyenek, mint az a mocskos Naraku. Kérlek, használd az erődet, hogy megments engem és a gyermekeinket. Én csak veled akarok lenni, és csak veled akarok családot alapítani, de ha nem használod az erődet, akkor meghalsz és ezzel is csak Narakunak kedvezel.

Ekkor valami megváltozott Kagoméban, mert nem üvöltött már, hanem mintha nevetni kezdett volna. Zöld fény vette körül és ordítani kezdett, majd elhallgatott. Amikor minden elcsendesett, úgy nézett ki, hogy Kagome meghalt, mert életelenül feküdt a félszellem ölébe és semmire nem reagált.

-Úgy látom, hogy későn értünk ide!- mondta magának a bolond

-Kagome… nyisd ki a szemed, hallod? Nem hagyhatsz… itt… minket! Kérlek, mond,.. hogy …FEKSZIK!!!!!

Ekkor Kagome megmozdult a szempillája, majd kinyitotta a szemét. Életben volt, de teljesen más. A szemei nem tükröztek semmilyen érzelmet. Felállt és indulni készült, mikor Sango elkapta a karját.

-Mi bajod van?

-Meg kell ölnöm Narakut!

-Majd együtt, de most…

-Meg kell ölnöm Narakut!- ismételte a miko

-Keiichi! Mi ütött Kagoméba?- kérdezte Miroku

-Életben van a hatalma miatt, de elvesztette a lelkét.

-Hogy kaphatja vissza?

-Itt segít a bokor! Tartsátok meg és segítek, de figyelmeztetlek benneteket, hogy borzalmas kínokat fog átélni, de semmi esetben sem szabad elengednetek, mert abba belehal. És arra, hogy soha nem lesz olyan, mint volt.

Inuyasha és Miroku erősen megfogta Kagomét és várták, hogy mit tesz vele a bolond. Keiichi elővett egy ágat a bokorból és Kagome mellkasára helyezte. Éppen, hogy hozzá ért, az beleolvadt a lányban. Kagoméból soha nem hallott hangok törtek elő. Olyan velőtrázóan ordított, hogy az összes közelben álló személy szíve is megsínylette. A fákról a madarak szálltak fel és menekültek. Kagome órákon keresztül ordított így. Sango annyira rosszul tűrte, hogy elszaladt, mert hányingere lett és sírni kezdett. Még a fiúk is megkönnyezték Kagome szenvedését. Pár óra múlva Kagome ernyedten esett össze. A bolond kisfiú intett nekik, hogy most már elengedhetik. Elmondta, hogy pár óráig még így lesz, de utána magához tér, majd eltűnt. Pár óra múlva magához tért és mindenre emlékezett. Szégyenkezett, mert el kellett mondania legféltettebb titkát, ezt a kis csapat is észrevett, mert Inuyasha odament hozzá és megölelte.

-Ne bántson a dolog! Most van egy sokkal fontosabb dolog, ami miatt meg kell ölnöm Narakut! Ez a dolog, pedig te vagy!

-Meg kell ölnöm Narakut és ebbe senki, nem akadályozhat meg. Aki ilyen szörnyűségekre…

Nem tudta Kagome folytatni, mert el kezdett sírni. Nem volt olyan keserves a sírása, de mégis mindenkit nagyon megérintett.

Másnap a kis csapat továbbindult, hogy megkeressék Narakut. A bolond Keiichit soha többé nem látták, de hálásak voltak neki, hogy segített. Kagome nem volt olyan, mint régen. Sokat nevetett, de már közel sem volt olyan felszabadult a nevetése. Félelmetes volt, ahogy elhatározta, hogy végez Narkuval, néha megijedtek tőle a többiek is, de azért nem bánták, mert újra velük volt Kagome. A miko többször volt akaratos és harcias, mint kedves. Sangoék tudták, hogy miért lett ilyen. Kagome elveszette a lelke egy darabját, tehát meghalt a lelke egy kis része, amit sajnos nem tudnak visszahozni.

Pár hónap múlva meg is találták Narakut és végeztek is vele, de Kagome nem lett boldogabb, mert Naraku olyan sebeket okozott, amit a halálával sem tudott begyógyítani.

The End